ATP

Az adenozin-trifoszfátot, vagy közhasználatú rövidítésben az ATP-t, a német Karl Lohmann fedezte fel 1929-ben, majd a pontos kémiai szerkezet tisztázása után 1948-ban a skót Alexander Todd (Nobel-díjat kapott 1957-ben) állította elô mesterségesen. Azt, hogy ez a molekula az élô sejtek legfontosabb energiaforrása és egy ún. magas-energiájú foszfátkötést tartalmaz, Fritz Lippmann, az 1953-ban Nobel-díjjal kitûntetett tudós bizonyította. A baktériumoktól a gombákon és növényeken keresztül az emberig az ATP-molekula a táplálékból származó energia legfôbb raktározója, ill. szolgáltatója az életfolyamatok számára. Az ATP egy adenozin-molekulából és a hozzá kapcsolódó három foszfátcsoportból épül fel. A legutolsó foszfátcsoport leválasztása során két foszfátcsoportot tartalmazó vegyület keletkezik, az adenozin-difoszfát (ADP). A foszfátcsoport lehasításakor igen nagy energia szabadul fel, amelyet a sejt kémiai folyamatainak sokasága képes felhasználni. Az ATP-nek az ADP-bôl való képzéséhez ugyanígy nagy energiabefektetés szükséges, amelyet a sejtekben a cukrok és egyéb tápanyagok lebontása, elsôsorban oxidációja biztosít. Mindez az ATP-képzôdési és -lebontási folyamat állandóan és nagy sebességgel folyik a szervezetünkben: a naponta képzôdô ATP mennyisége az emberi testben nyugalmi állapotban is 30–40 kilogramm, izommunka esetén azonban akár egy tonnányira is felmehet. Természetesen ez nem egy tonnányi új anyag képzôdését, hanem az ATP folyamatos szintézisét és lebontását jelenti.